Diákjaink munkáiból
Versek, mesék-» Németül-» Díjnyertes versek-»Kicsi réten kis leányka
virágot szed bokrétába.
E kisleány neve Anna,
pajkos, vidám, mint egy macska.
Lepke röppen levegőben,
Anna szoknyácskája lebben.
Mindjárt szalad is utána,
és a lepkét, hopp, elkapja.
Anna csak-csak elengedi,
s pici csokrát tovább szedi.
Aztán lefekszik a fűbe,
tücsökszóra, madárfüttyre.
Végül álom nyomja el,
s alszik Anna, mint a tej.
Fucskó Boglárka 3. oszt.
A SZERETET
A szeretet nem komoly, vidám, megnyugtat,
a szeretet gyengéd, a szeretet lágy, a szeretet mindig megbocsát,
a szeretet megbecsüli a szépet, s a szeretet jól jön bármikor.
A szeretettel teli embernek ragyog az arca a szeretettől,
s őbenne megbízhatsz.
S még egy, ha nem lenne szeretet, nem léteznél te sem.
Senkeri Dorottya 4. oszt.
Véget ért a vénasszonyok nyara,
Beköszöntött november hava.
Bár ősz van, melegen süt a nap,
A levelek sárgák, s lehullanak.
Itt az ősz, vége van a nyárnak.
Adj enni a picike madárnak.
Készíts neki puha fészket,
Hogy túlélje a telet.
Sűrű a köd, csak varjak röpködnek,
Valóban a tél hírnökei jönnek.
Beköltöznek a városba,
Szálldosnak károgva.
Szeretem az őszt, de jobban a nyarat,
Az sem baj, ha a szünet elmarad.
Alszom egy nagyot, s mikor felébredek,
Újra boldog vagyok, mert itt a kikelet.
Szűcs Balázs 6. oszt.
Este közeledvén a nap lemegy,
Higany-gőz lámpák kék fénye remeg.
Sok ember munkából siet haza,
Holnap vajon mi lesz feladata?
Kísérjük útján a fáradt munkást,
Mit láthat meg, szerezhet új tudást?
Mily zajokat hall, mit nappal soha?
Árnyak játéka meg nem riasztja?
Elhalad a buszmegálló mellett,
Busz gördül be, de inkább gyalog megy.
Távoli autók zaját hallja,
Fékcsikorgás hangját a szél hozza.
Városi madarak elhallgatnak,
Szarkák, rigók ma már nem csacsognak.
Más állatok hallatják hangjukat,
Tücsök miatt van esti hangulat.
Denevér szárnya csattog az éjben,
Már második ijeszti a héten.
Háza ajtajához közeledik,
„Meleg vacsora vár” – reménykedik.
Egy sötét bokor mellé ér éppen,
Mikor telefon csörren zsebében.
Felesége kérdi: „Mikor jössz már?
Órád sokat mutat, a hold fönt jár.”
Telefon zajára egy sün ébred,
Tekintete egy emberre téved.
Tüskés gombóccá gömbölyödik ő,
Úgy marad, míg arra senki nem jő.
A munkás őt nem is veszi észre,
Boldogan lép háza küszöbére.
Felesége már várja nagyon ott,
Csókkal köszönti a családtagot.
Éjjel közeledvén fény nem látszik,
A függönyök mögött csend tanyázik.
A munkás ember otthon alszik már,
Hosszú nap után szép álomban jár.
Ladányi Márta 10. oszt.
Az este a sötétség és a csend ideje.
Amit csak ilyenkor hallunk: a levelek zöreje.
Halljuk a szúnyogokat, halljuk a kutyákat,
De nem halljuk a madarakat s embertársainkat.
A magány ideje ekkor jön el,
Mihelyt a napot a hold váltja fel.
Csillagok borítják az eget,
Már nem látjuk, csupán sejtjük a fellegeket.
Felhők felett már csak vasmadár száll,
Ilyenkor alszik minden növény, mindenfűszál.
A hold vigyáz a földre és az emberekre,
Nyugalmát árasztja mindenkinek lelkébe.
Egy-egy madár megszólal, közeleg a hajnal.
E szép álom a vége felé nyargal?
De egy belső hang mondja neked reggel:
„Nem, még csak most kezdődik el.”
Ladányi Katalin 10. oszt.
Súlyos cseppek esnek a földre,
Milljom darabra törnek,
Szétgurulnak, éles, fényes szikrát
Vet az ezer apró szilánk.
Egy bánat töredéke valamennyi,
Melyet nem lehet kosárba szedni.
Szétgurultak, szétfolytak, elbújtak,
S magvai lettek ezer emberi búnak.
Sír az ember, könnye hull a földre.
Mit sirat, nem tudja: baja törpe.
Apró ahhoz a gyászhoz mérve,
Melyért az ég könnyezik évről évre.
Nézzük az esőt. Mondd, mi lehet az?
Az égiek bánata avagy áldása?
Az öröm könnyei vagy a bánat cseppjei?
Ész nem felel rá, csak a szív hangjai…
Rohan az idő, majd megáll.
S ismét rohan, s újra áll.
Majd egyszerre:
Telnek a napok, az évek,
S helyben toporog az élet.
Szabó Mónika 12. oszt.
A világ egy nagy golyóbis,
S minden ember bolyong is.
A világ a mi Életünk.
Szabadság-adó Isten-áldás,
Fő erényünk: megbocsátás.
A világ a mi Életünk.
A növények hálája: zöld,
A miénk pediglen: a Föld.
A világ a mi Életünk.
Hálát adunk biz e Földért,
S benne minden egyes kőért.
A világ a mi Életünk.
Ebben élünk, együtt halunk,
Tudván tudja már ezt agyunk.
A világ a mi Életünk.
Földünk egy óriás nagy ketrec,
Kitörni próbált nem egy fegyenc,
Nem is kell, de lehetetlen,
A kinti „világ” ehetetlen.
Lehetőség. Ez a jó szó.
Mi vagyunk az életben a só.
Mit Tőle kaptunk, nem használjuk,
Eldobjuk és megalázzuk.
Átívelünk földrészeket,
Tudjuk azt, örökké szeret.
Zenéinkben, verseinkben
Arról bizony egy szó nincsen,
Miért bömböl a csecsemő,
Az anyjából most bújt elő.
Fölnövén a kis csecsemő
Ősz lesz már, és nem lesz szeplő.
Lent a sírban mosolyogva,
Fölötte családja sírva.
Befejezte bizonyítván:
Becsületes életet élt.
Elért minden kitűzött célt.
Legyen ez az élet-minta.
Ne úgy élj, mint Ádám s Éva,
Kik Isten-szóra nem figyelve
Haraptak a nagy gyümölcsbe.
Az Isten a mi életünk,
A világ a mi végzetünk.
Bálint Sebestyén 12. oszt.
mindig egy körben vagy
körülvesz az emberhad
nyugodni egyik sem hagy
kezükhöz lelked vére tapad
nézz körül nézz körül
kik vesznek körbe
akik gazul csaltak tőrbe
nézz körül nézz körül
forgolódva őket nézve
szemed üres tekintetekre réved
szemük üresen messze réved
nem hallják mit mondasz remélve
nézz körül nézz körül
kérdések keringenek benned
nem tudod mit kell tenned
nézz körül nézz körül
arcukat fürkészed szüntelen
felleled pár „barát” arcát
ellenük vívta lelked harcát
most mind boldog s bűntelen
nézz körül nézz körül
ők „barátok” ellenségek
eltiporják az emberséget
nézz körül nézz körül
csak egy pillanat az egész
árulás s gyűlölet egyben
késként döfik a testbe
nem érti szív s ész
kiöltek a világból s kész
nézz nézd meg őket jól
valaha barátaid voltak
most ellenségként tipornak
nézz vissza az ajtóból
nézz nézz de te se láss
múltadba tovább ne áss
szenvedve él lelked még
nem add ha kéri az ellenség
Horváth Zsolt 12. oszt.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy bűvész a rengeteg erdő közepén egy düledező faházban. Már régen nem foglalkozott varázslással, meg is feledkezett a bűvös cilinderéről. Az ott hevert a padlás legbelső zugában, és egy pók teleszőtte a belsejét is.
Egy téli éjszakán olyan vihar támadt, hogy lyukat vágott a tetőn, és kivitte a cilindert a szabadba. A cilinder repült, repült, míg egy farakáshoz nem ért. Ott aztán leesett. Egér Benő éppen élelmet keresgélt a farakás mellett. Meglátta a leeső cilindert, és arra gondolt, milyen pompás meleg lakás lenne belőle. Ám a cilinder ekkor megszólalt:
Hé te egér! Tudsz varázsolni? Ha nem, hát fel is út, le is út!
Az egér úgy megijedt, hogy beszaladt egyenesen a farakás alá. Elő sem jött reggelig.
A nap már felkelt, mikor arra ment egy macska. Elkezdte szaglászni a farakást Benő után kutatva. Látta ezt a cilinder, és arra gondolt, megmenti ezt a gyáva egeret, és majd talán varázsolni is megtanítja. Perdült-fordult hát, és elvarázsolta Benőt.
A macska elkullogott, Benő pedig beköltözött a cilinderbe, és boldogan élt, míg meg nem halt.
Markócs Anna Mária 2. oszt.
Egyszer volt, hol nem volt, amikor még a kutya meg a macska nagyon jó barátok voltak, akkor történt, hogy egy sötét, de holdfényes éjjelen éppen kint ültek a szabad ég alatt, és együtt nézték a csillagokat. Egyszer csak a macska megszólalt:
- Nézd, kutyus, ott egy gyönyörű csillag! Ó, jaj, leesett! Csillageső!
- Miket beszélsz? – kérdezte a kutya. Ez egy hullócsillag!
- Gyere, nézzük meg, hová esett!
Futott a kutya és a macska, mintha puskából lőtték volna ki őket. Addig-addig futottak, míg egy rengeteg erdőbe nem értek.
Álljunk meg, mert már nem bír el a lábam – mondta a macska az erdő közepén egy tisztásra érve.
Mit volt mit tenni, megálltak egy romos kút mellett. Álltak, álldogáltak ott egy ideig, mikor az egyik bokor mögül zajt hallottak. A macska fölugrott egy fára, még a karmait is kieresztette, úgy fújt. A kutya pedig elbújt egy bokor alá, és várta, hogy mi történik. Kis idő múlva a bokorból egy picike öregember lépett elő. Amikor az állatok látták, hogy az öregtől nem kell félni, előmerészkedtek rejtekhelyükről, és megkérdezték az öreget, nem látott-e erre repülni egy csillagot.
- Hát már hogyne láttam volna, nagyon szép volt ez a mai!
- Honnan tudod, hogy szép volt? – kérdezte a macska.
- Én ne tudnám, mikor én vagyok a csillagok őrzője? Én őrzöm a csillagokat.
- Mit kell rajtuk őrizni?
Hát, tudjátok, a gyönge csillagok mindig ebbe a kútba esnek le, hogy azután feltöltődve visszakerüljenek az égre.
Így tudta meg a kutya és a macska, hová esnek a csillagok.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Markócs Máté 3. oszt.
Mostanában minden felnőtt ideges. Zsolt édesanyja csomagolás közben így kiabált:
- Hol fogunk lakni? Mire való ez az egész gyárépítés? Az állatokat le kell lőni, a házakból ki kell költözni! Én ebbe belebolondulok!
Nemcsak ő, minden felnőtt ilyen dühös volt. De jogosan, mert a falu és az azt körülvevő erdő helyén gyárat akartak építeni…
Pál, egy falubeli fiú néhány barátjához szózatot intézett:
- Honfitársak! – kezdte mély, öblös hangon. – Hogyha a felnőttekkel elköltözünk, van okunk idegeskedni, de mi nem ezt tesszük! Harcra fel!
Egyre több gyerek hallgatta, Pál pedig így folytatta:
- Ki akar fölszólalni, nemes fiatalok?
Egy kislány, akit Gertrúdnak hívtak, így beszélt:
- Mindenki hozza azokat a tárgyakat, amelyeket föl tudnánk használni a háborúra, és – itt lehalkította a hangját, mivel több felnőtt figyelte őket, és ők „jó szívvel” megtiltották volna – minden állatot!
Másnap, amikor a felnőttek indulni akartak, hiába keresték gyerekeiket, állataikat és néhány tárgyat. Nem találták. Nem aggódtak miattuk, mivel azt hitték, hogy csemetéik előbb elmentek.
Pedig a „falumentők” az erdőben ütöttek tábort, és várták, hogy történjen valami. Amikor szüleik elmentek, Gertrúd kiállt a rétre, mert úgy tudták, odajönnek a buldózerek. Csakhamar meg is érkezett az első. Gertrúd először a „szegénykém, még annyira kisgyerek”-es formát választotta:
- Bácsi kérem! Ne tessék lerombolni házainkat!
Ám a bácsi ahelyett, hogy sírva fakadt volna, mondván: „Drága, szegény picikém!”, inkább el akarta kalapálni Gertrúdot. De ő sem volt rest, elkiáltotta magát: - Irány a rét! Csatába, bajtársak!
Erre egy csapat gyerek és állat rohant elő az erdőből. Viszont megérkezett a többi buldózer. Csata kezdődött, nagy csata! A gyerekek a „romboló gépeket” felgyújtották, vezetőiket pedig foglyul ejtették, és az erdőbe vitték. A – máskor szelíd – lovak a dózer-roncsokat tiporták szét. Az „aranyos” kutyusok a „romboló urakat” döntötték le lábukról.
Az utazó anyukák közül néhány így szólt férjéhez:
- Szívem, kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet most a falunk!
A szülők visszahajtottak a rétre, és nagyon elámultak.
Épp az utolsó vezetőt cipelte el néhány gyerek.
- Hát ti meg mit csináltok? – kérdezte egy anyuka.
Megvédjük a falut! – válaszolta Gertrúd, majd így folytatta: - Tessék velem jönni, megmutatom a táborhelyünket.
Ott volt a sok gyerek a rabokkal együtt. Egy kamasz srác felhívta a falubelieket, hogy hazajöhetnek. Azon kívül kihívta a rendőrséget, és mint kiderült, a gyárépítésre nem volt engedély, sőt arra is fény derült, hogy ez a híres MANTENE bűnöző brigád, amelynek tagjait a rendőrség régóta kereste.
Természetesen a gyerekeket megjutalmazták, mivel hírhedt bűnözőket fogtak el, és A FALU MEGMARADT!
Senkeri Dorottya 4. oszt.
KÉptÁr
