MUSTÁRMAG

Lelkiélet

Varga Gábor - Plébános-» Nem csak papoknak...-» Egy hét Taizében-» Élet a kápolnában-» Lelkigyakorlat - 2005.

Nem „csak a papoknak való”?
Beszélgetés Matlári Ferencné Zsuzsa nénivel

Zsuzsa néni nemcsak a Mustármag hittanára, hanem A Boldog Özséb Plébániáé is, ezenkívül több környékbeli önkormányzati iskolában is tanít

Mióta tanítasz hittant az iskolában?

Tizenharmadik éve.

Szinte minden korosztályt megismertél, sokakat alsó tagozattól vezettél végig, táboroztál velük, versenyekre vitted őket. Mennyiben segíti ez a munkád?

Úgy gondolom, hogy hasonlít a szülő-gyermek kapcsolathoz. Látni egy gyermeket felnőni, ahogyan az értelme nyiladozik, ez a legcsodálatosabb megtapasztalás. A tanári munka egyik nagy szépsége, végig kísérni a gyermek értelmi-érzelmi fejlődését. Nem megszokható és megunható, ahogyan a kicsi gyermek rácsodálkozik Isten titokzatos világára, ahogyan először találkozik a szentségekkel. A versenyekre való felkészülés számomra is kutatómunkát jelentett, de mindez a diákokkal együtt, és ez volt benne az igazán hasznos és szép. A táborozás! Erről órákat lehetne mesélni. Csúcspontja az egész évi munkának, hiszen itt megélhetjük mindazt, amiről egész évben „tanultunk”. Minden tábor után tudtam, hogy gazdagabb lettem, a gyerekek megnyilatkozásai, lelkesedésük, apró kis ügyeikbe való betekintés után. Ez az időszak a ráérős, nagy beszélgetések ideje. Isten ajándéka! Hálás is vagyok érte!

Vannak-e tanár példaképeid? Emlékszel-e olyan tanáregyéniségekre saját gyerekkorodból, akik hatottak rád? Alkalmazod-e a módszereiket?

Igen! Két ilyen tanáromra is szívesen emlékszem vissza. Az egyik az általános iskola 2. osztályában tanított, Józsa néninek hívták. Halkan beszélt, és a keresztnevemen szólított. (ez akkoriban nem volt szokás!) A másik, felsőbb iskolában, aki bár szakmai tárgyat tanított, mégis sokat törődött a lelkünkkel. Mindannyian úgy éreztük: „engem szeret a legjobban!”. A halk beszédet sajnos nem mindig mondhatom el magamról, bizony előfordul, hogy erőteljesebben kell a diákok tudtára adni a dolgokat. Vannak olyan gyerekek, akik kimondottan szeretik, hogy a bensőbb ügyeiket is megosszák velem, de sokan, mint a kőszikla tartják magukat. Nem tolakodva, sokszor egy-egy pillantással, szóval, itt is megtörhető a jég.

Milyen szerepet játszott a te családodban a keresztény nevelés?

Nekem csodálatos szüleim voltak, a szeretet-tarsolyunkat csordultig töltötték. Nagymamámnál töltöttük az egész nyarat, ő esténként imádkozott velünk, és szép keresztény énekeket énekelt. Ezt nagyon szerettem. A férjemmel az esküvőnkre készülve egy plébános atyától nagyon fontos útmutatásokat kaptunk, ez meghatározta további életünket is, a hit felé nyitottak lettünk. Gyermekeinkkel együtt éltük napról-napra Jézus tanítását: az örömszerzést, a megbocsájtást, a munkamegosztást, vagyis mindazt, ami az ember életét szebbé, boldogabbá teheti. Két lányom és a kisebbik fiam tanítók, tanárok, és hittanári szakon is végeztek. Idősebbik fiam az „Antiochia lelkiségi mozgalom” közösségének aktív résztvevője, jelenleg a „Menhely” alapítványnál szolgál. Érzékenyek lettek a kicsik, a gyengébbek, az elesettebbek iránt.

A rendszerváltás után megújult és megélénkült a vallásos közösségek hitélete. Hittanárként milyen változásokat veszel észre?

Eleinte „alig” győztük a rengeteg órát, nem volt ritka az önkormányzati iskolákban a 30-as létszám. Itt a katolikus iskolában is tömve voltak az osztályok. Ez a lelkesedés mára alábbhagyott. Persze sorra nyíltak meg más egyházi intézmények is. A kezdeti időkben idegenül fogadták, de örömmel a Szentírás olvasását. A szülők méltatlankodtak, „az csak a papoknak való”- mondták, ma már más a helyzet. Már sok alsós diáknak is van saját Bibliája. A hittanórán sokat forgatjuk, ekkor vannak a legjobban „feldobva”. A közösségi életre sokakat nógatni kell, de ha ráéreznek az ízére, nemcsak jól érzik magukat, hanem odatartozás érzésük, felelősségtudatuk is kialakul a krisztusi közösség iránt.

Mit tehetnek a hittantanárok ezek megerősítéséért? Van-e segítségük? Kikre támaszkodhatnak?

Egymagunk nagyon keveset. Elsősorban a tanárkollégák, akik szívügyüknek tekintik, és nagyon sokat tesznek, hogy ne csak az adott szaktantárgyat adják át, hanem ők maguk is bizonyságot tegyenek hitükről: imádságaikkal, istentiszteletükkel, hívő életükkel. Az, hogy egy hittanár imádkozik, Szentírást olvas, szentmisére jár ez nekik természetes, de hogy a matematika, fizika, kémia, testnevelés stb. tanárral is együtt imádkoznak és élik a keresztény ember életét, ez számukra mérték, példa!

Mi jelenti egy hittanár számára ma a legnagyobb nehézséget?

Nekem az, ha pl. 6.-7. osztályba belecsöppen egy kívülről jövő diák, és pl. egyháztörténetet tanulunk, szegény csak néz! Neki sokat kell segíteni, különben unalmas, érthetetlen lesz számára minden. Jó lenne, ha ezeket a diákokat a helyi egyházközösségbe sikerülne bevezetni, és az alapokat adó hittanórára behívni. Ez általában a diák részéről nehéz, úgy érzi, neki még ez is sok. Sok türelmet és megértést igényel!

Unokáid is idejárnak az óvodába és az iskolába. Milyen többletet jelenthet egy gyerek számára, ha egyházi intézménybe jár? 

A kicsi gyermeknek mindene az őt körülvevő szerető család. Ott tanulja az alapokat. A szülő az első, és legfontosabb hitoktató. De amikor ugyanezt megtapasztalja az óvodai, iskolai közösségekben, ez megszilárdítja benne mindazt, amit otthon kapott. Legnagyobbik unokám mondta, aki most első osztályos: „Mama! Képzeld, a tanító néni is szereti Jézust!” Nem tudom, mit tett és mondott a tanító néni, mindenesetre a gyerekek számára példát mutatott, hitet vallott, remélem ő is úgy fog visszaemlékezni a tanító nénijére, mint én Józsa nénire (akiről évekkel később megtudtam, hogy egy feloszlatott apácarend tagja volt!).

Véleményed szerint föl tud-e készíteni az iskola a teljes életre?

Bárcsak így lenne! De mennyi kisiklott életű emberről hallunk, akik elmondják, hogy ebbe és ebbe az egyházi intézménybe jártak diákkorukban. Nagyon sok függ a szülői, baráti, később felnőttkori környezettől. Amikor ezen én is elgondolkodom, és már majdnem elkeseredek, gondolva egy-egy problémás gyerekre, hogy „mi lesz ebből a gyerekből”, igyekszem levenni a könyvespolcomról azt a bátorító könyvet, aminek már a címe is erőt ad: „Nem vetettünk a szélnek” (Anny Wienbruch). Ajánlom minden pedagógusnak!

Köszönjük!