MUSTÁRMAG

Növekvő mustármag

Neveljünk együtt!-» A nagycsalád-» Egymást segítve-» Mások szolgálatában-» Ha a mag jó földbe hull
Sport és kultúra -» Jubileum

A nagycsalád nem csodabogár
Beszélgetés a Steinbach szülőkkel

Steinbach Éva és Sándor nyolcgyermekes szülők, egyikük, Peti két éve hazatért az atyai hajlékba.

Egy sokgyermekes nagycsalád hétköznapi életének megszervezése nem
egyszerű. Hogy telik egy átlagos hétköznapotok?

Sándor: Időnként kapkodós rohanással, időnként mégis megakad, vannak üresjáratok (de sajnos ez nem pihentető). Valószínű, hogy több rendszeretetet és önfegyelmet kellett volna - már otthonról – magunkkal hozzunk, de nem hoztunk. Akkor tudatosabban építhetnénk föl a napjainkat, és azt meg is tudnánk valósítani, de nem is lenne ennyi gyerekünk. Ahol mindkettő együtt van, az ritka kivétel. Ha nem lenne ekkora a család, mi akkor sem lennénk mások, de lagalább így van egy hasznos és értelmes - ürügyünk.

Éva: Két egyetemista, két gimnazista, két általános iskolás és egy óvodás gyerekünk van. Közülük már csak Kamillát kell vinni az oviba, a többiek összekészülnek és elmennek egyedül reggel. 9 és 12 között van nyugalom itthon, ezalatt igyekszem a vásárlásokon, elintéznivalókat túl lenni. Utána megyek Kamilláért, hazaérve lefektetem, és amíg alszik, a házimunkák töltik ki az időt. Közben folyamatosan érkeznek haza a nagyobbak, tanulás, különórák, zajlik az élet. Vacsora, lefekvés, a három kicsi kb. fél 9-re jut ágyba.

A gyerekek segítenek a házimunkában? Vannak kiosztott feladatok, vagy ki-ki azt teszi, amire éppen ideje van?

Sándor: Nincs kiosztott munka. Igazán kettő-három húz, a többi (elsősorban a két nagy) keveset csinál. Arra nem futja az erőnkből, hogy a vén szamarakat - ha nincs meg bennük a belső késztetés – érdemi teljesítményre ösztökéljük. Ezt korábban kellett volna, de nem sikerült náluk. Hogy a többi mit fog tenni, ha őket is leköti az egyetem, nem tudhatjuk. Főleg a felvételire most készülő húzza a családot, pedig igazán neki se lenne ideje. És mégis.

Éva: Sokat segítenek a gyerekek, de nincs szigorú beosztás. A nagyokra már bármit rá lehet hagyni, de a kicsik is kiveszik a részüket a munkákból. Szerencsém van, viszonylag szívesen segítenek. Persze nem egyformák. Ritára kérés nélkül is mindig lehet számítani, még mostanában is, amikor pedig felvételire készül. A két kisebb fiú is elég házias. A két egyetemistát viszont eléggé leköti a saját életük, sokkal kevésbé vesznek részt a munkákban.

Tudnak-e, szoktak-e a leckeírásban segíteni egymásnak? Megírják-e néha egymás helyett?

Sándor: Igen, nagyon sokat segítenek a másiknak (bár egymás helyett sose írják meg). Kortárstól mindig sokkal könnyebb tanulni.

Éva: A tanulásban sokszor segítenek egymásnak, bár ebben is szerencsénk van, mert elég jól tanulnak, így nem kell sok segítség. Egymás helyett viszont nem csinálják meg soha a leckét.

A hit megerősítésében, elmélyítésében hatnak-e egymásra?

Sándor: Okvetlenül. Főleg maga a megélt élet (mármint, hogy van/zajlik körülöttük).

Éva: Azt hiszem, igen. Talán a legtöbbet e téren is Petinek, a Down-szindrómás kisfiunknak köszönhetnek, aki sajnos már több mint 2 éve nincs velünk, de akinek az élete és halála szerintem az egész családnakrengeteg lelki pluszt adott.

Mit gondoltok, van-e jelentősége egy iskola számára, ha testvérek járnak oda? Erősítheti-e a közösségi szellemet?

Sándor: Ha az iskola nyitott a családdal való kapcsolatra. Ellenkező esetben meg még inkább (ugyanis a bezártságban bizonyára még inkább egymásra vannak utalva).

Éva: Szerintem jó, ha egy iskolába testvérek járnak. Sok iskola előnyben is részesíti a testvéreket a felvételnél. Talán az iskola részére is elismerés, ha a következő gyereket is oda viszik a szülők.

Ti aktívan részt vesztek a Nagycsaládosok Országos Egyesületének tevékenységében. Szerintetek az iskolai közösségek miben segíthetnék a nagycsaládosokat? És fordítva: a nagycsaládok segíthetik-e az iskolai munkát?

Sándor: Szerintem a nagycsalád nem valami csodabogár (kéne legyen). Igazán az élet természetes formája (kéne legyen). Ilyen értelemben magával a létével is használ. Ha az iskola - vagy bármilyen más – közösség bármilyen módon kapcsolatba kerül velük, ők gazdagodnak. Gyakorlati dolgok is lehetnének, de én úgy látom, hogy speciálisan nagycsaládos problémák nemigen fordulnak elő, ill. ezek más 'kategóriákban' is előfordulnak (pl. szegénység). Esetleg az, ha egy családban elkelne a segítség - erre viszont inkább a baráti kötelékek adnak megoldást (iskolából vagy máshonnan).

Éva: Azt gondolom, hogy nagycsaládban élni jó egy gyereknek, és egy keresztény iskolában az értékek közvetítésében szerepe lehet a nagycsaládoknak is. Az iskola meg azzal segíthet, hogy nem tekinti csodabogaraknak a nagycsaládokat. Ez a keresztény iskolákban talán azért is könnyebb, mert sokkal több a nagycsalád, mint a világi iskolákban.

Saját korábbi iskoláitokban milyen volt a közösségi élet? Tartjátok-e a kapcsolatot osztálytársaitokkal?

Sándor: Én mindig 'magányos' voltam a kortársaim között, használható barátom sose volt. A közösségi életet (amilyen az volt) nem éreztem sem az enyémnek, sem elég tartalmasnak. Érettségi találkozókra szívesen megyek (5 évente, ha van). Érdekes, ma sokkal többre becsülöm egykori osztálytársaimat. De egyéb kapcsolatban nem vagyunk. Egy évfolyamtársammal vagyunk keresztkomaságban, de vele is csak az egyetem
utolsó hónapjaiban és azután kerültem közelebb.

Éva: Én a Trefortba jártam 12 éven keresztül, és mindig irigyeltem a három öcsémet, akik a Piaristákhoz jártak gimnáziumba. Náluk sokkal jobb volt a közösségi élet, mint nálunk, sokat kirándultak, eveztek, színjátszás, stb. volt. Nálunk nem nagyon volt közösségi élet. Minimális kapcsolatom van a régi osztálytársakkal, néhány évente én szoktam megszervezni az érettségi találkozónkat, kb. ennyi.

Milyen többletet adhat egy gyereknek az egyházi iskola? Láttok-e nehézségeket?

 Szerintem mindenképpen többletet jelent, hiszen jó esetben ugyanazokat az értékeket képviseli, mint a család. Részben a tanárok által, részben pedig azért, mert optimális esetben szintén hasonló értékrendű családból jönnek az osztálytársak is. Persze ebből adódhatnak a nehézségek is, mert a gyerekek nagyon érzékenyek, és azonnal észreveszik, ha valaki mégsem felel meg ezeknek az értékeknek. És ilyenkor bizony nehéz megmagyarázni nekik, hogy az egyes emberek nem az Egyház.

Szerintetek fölkészít-e a felelős, lélekben erős, felnőtt életre?

Sándor: Őszintén szólva az egyházi intézményeket egyáltalán nem tartom hibátlanoknak, mégis – hogy-hogynem - úgy tűnik, hogy valami lukból fúj valami jófajta szél.

Éva: Én úgy gondolom, hogy ebben a családnak a döntő a szerepe, de az iskolai jó tapasztalatok, hiteles tanárok és diáktársak segíthetnek.

Köszönjük mindkettőtöknek!